2018. október 6., szombat

Tillie Cole - Ezer csók



Egy csók egy pillanat. 

De ezer csók élethosszig kitart.
Van egy fiú. 

És van egy lány. 
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. 
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. 
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. 
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? 
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…



Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megírjam ezt a posztot, nehéz szavakba foglalni amit érzek.

Ajánlásra olvastam el a könyvet, én mint romantika rajongó, a rengeteg szívszorító vélemény után kapva - kaptam az alkalmon, hogy hozzákezdjek, és akkorát csattantam, mint még soha.

Ennél a könyvnél még egy brazil szappanopera is többet tudna nyújtani, mivel abban legalább vannak csavarok, fondorlatok, de ez semmi más nem volt, mint olyan szintű nyáltenger, amit az én romantikus szívem sem volt már képes befogadni.

Annyira gej volt, hogy émelyegtem tőle. 


Végig vártam, hogy történjen valami, hogy érdekessé váljon, de nem sikerült elérnie. Folyamatosan azt éreztem, mintha a Titanicból kivágták volna Jack süllyedését - és oda vissza lejátszották volna nekem, órákon keresztül, megállás nélkül, azt várva, hogy végigbőgöm az egészet,ahogy viszont Dicaprio igen úgy, a szereplők n
em fogtak meg, a női szereplő angyali viselkedése már az agyamra ment, tán azért, mert mást sem olvastam, mint a gyönyörű mosolyát. A fiú szereplőben pedig rengeteg harag dúlt ezt a könyv hozzám is vágta nagyjából 4265 alkalommal. 

Erőltetett, vontatott, unalmas - ez a három szó jut erről a könyvről az eszembe.

Tényleg nem gondoltam volna, hogy létezik olyan, ami nekem sok, de most meg történt ez is.

Az egyedüli pozitívum a szép borító, és pár szép gondolat.


Főszereplőnk Rune és Poppy 5 éves korukban ismerkednek meg, amikor is a fiú Oslóból a szemközti házba költözik.

Egyből a legjobb barátok lesznek, majd már 9 éves korukra szerelem is kialakul közöttük.

Rune&Poppy örökkön örökké - efelől nincs kétség, őket az ég is egymásnak teremtette.
Mindenki irigykedik Poppy-ra ahogyan a fiú szépen lassan férfivé cseperedik, és a suli leghelyesebb "Viking" pasija lesz belőle, de az ő szíve csak egy lányért dobog.

Ahogyan ez lenni szokott viszont :
Rune-t áramütésként éri a hír, hogy apját visszahelyezték Oslóba, s neki mennie kell, el kell hagynia élete szerelmét, és ezzel mérhetetlen harag kerekedik felül rajta - főleg apja, s a világ iránt.

Egy darabig a távkapcsolat működik, majd Poppy hirtelen eltűnik, s felváltja őt a harag, a cigaretta, az ital, s az élet ellen fordulás.

Rune-ban rengeteg kérdés van, majd megőrül a ténytől, hogy szerelme szó nélkül elhagyta őt, hagyta a mocsárba süllyedni, tehetetlenségében pedig még mélyebbre kerül.

Míg egy napon jön a hír, miszerint az apját visszahelyezik, s Rune újra a szemközti házban találja magát, választ keresve...


-Ez a kedvenc versem, Rune. Nagyikám kedvence is ez volt.
-Hogy szól a vers? - kérdeztem és elmosolyodtam azon, hogy milyen kicsinek tűnik Poppy lábnyoma az enyém mellett.
-Szépen. Szép vers. És nagyon mély értelmű.Arról, hogy valaki álmodik. Az álomban egy ilyen tengerparton vannak.De az Úr mellett sétálnak.
- Ahogy a parton sétálnak, a sötét égre kivetítődnek az ember életének eseményei.
Az egyes események mozifilm szerűen jelennek meg, s az ember észreveszi, hogy két személy lábnyoma van mögöttük a homokban. Minden új jelenet után két lábnyomot hagynak maguk mögött.
Poppy a lábnyomainkat nézte.
-Miután minden jelenet lepergett, az ember visszanéz a nyomaikra és valami furcsát vesz észre.
Észreveszi, hogy élete legszomorúbb, legnyomorúságosabb helyzeteinek felidézése alatt csak egy lábnyomsor jelent meg. A boldogabb időknél kettő.
Az embert ez nagyon aggasztja. Az Úr azt mondta, hogy ha az ember neki szenteli az életét, ő mindig mellette lesz.Az ember tehát feltette a kérdést az Úrnak: élete legrosszabb időszakában, legnyomorúságosabb helyzeteiben, miért hagyta el őt? Miért hagyta el az Úr, amikor megígérte, hogy vele lesz minden nap?

- És mi volt a válasz? - kérdeztem.

Az, hogy egész életében vele volt, mellette haladt, kivéve akkor, amikor egyetlen lábnyom látszik a homokban. Akkor felemelte, magához ölelte és úgy vitte.

Poppy szipogott egy kicsit, aztán folytatta:

-Nem érdekel, hogy nem vagy vallásos Rune, Ez a történet nem csak a hívőknek szól. Mindenkinek van valakije, aki a legrosszabb, legszomorúbb időkben, amikből nem látunk kiutat, felemel és visz minket.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése