" Egyáltalán, alig akad valaki, akit foglalkoztat, hogy amit tesz, fájdalmas másoknak! Az emberek nem lesznek jobbak, legfeljebb okosabbak. Ha pedig okosabbak, ugyanúgy kihúzkodják a légy szárnyát, csak ravaszabb indokot találnak hozzá."
Stephen King rengeteg ember kedvence, azt gondolom, és hozzám hasonlóan sokan mások is, hogy az egyik legjobb író a mai napig.
Van aki ezért szereti, van aki azért, és tudom olyan is akad, aki nem érti miért lett ő olyan nagy hype.
Ha csak horror regény szerzőként tekintünk rá, akkor valóban eltudunk képzelni sokkal betegebb, és szürreálisabb dolgokat is, azoknál, melyek King tolla alól kerültek ki.
De ha jobban belenézünk miért olyan nagyszerű, akkor arra is választ kapunk, miért ennyire jó a Carrie is.
Részemről elmondhatom, hogy ami King írásaiban megtalálható az a szív.
Aki ismeri a blogom az már tudja, hogy én nem könyvkritikus vagyok, csak az érzéseimet írom meg. Azt amit én átéltem, amikor olvastam, vagy amit nekem adott egy regény.
Rengeteg könyvében mutat rá az élet nehézségeire, olyan embereket mutat be akiket elkerült a szerencse keze.
Tükör.
Mióta szavakba tudjuk önteni a gondolatainkat léteznek feljegyzések az emberből eredő gonoszra és rosszra.
És lehet ez a rossz, egy iskolai csínytevés nekem, míg annak aki elszenvedi egy életen át tartó fájdalom. Már a bibliából és azt lehet következtetni, hogy az ember bűnös és vezekelnie kell - nem kell hívőnek lenni, hogy ránk ragadjon ebből valami.
Ki ne emlékezne arra, amikor bántották az iskolában? Vagy ha kiközösítve érezte magát? Ki ne gondolkodott volna el azon, hogy vajon szimpatikus leszek a másiknak? Legyen ez egy barát, egy munkatárs, vagy a leendő főnököm. Pontosan azért annyira fájdalmas, mikor más emberek nem szeretnek minket, vagy bántanak, csúfolnak, kibeszélnek, mert titkon mindannyian szeretnénk valahová tartozni, és mert titkon mi is elkövettük már mindazt ami ahogy nekünk másoknak is ugyanolyan fájdalmas volt, ha éppen a céllövöldében ők álltak.
El kellett gondolkodnom a regény után, hogy éreztem e már azt a gonoszságot saját magamban amit a regényben véltem felfedezni, és arra jutottam, hogy bár nem emlékszem rá, hogy az iskolában bárkit is bántottam volna, de olyan volt már, hogy olyat mondtam a másiknak amivel tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni. Ez nincs rendben akkor sem, ha egy válaszreakció a másik ember tetteire, vagy viselkedésére, és szerintem mindannyian tudjuk, mégis bennünk van, már gyerekkorunktól kezdve.
Sőt... Hányszor hallottátok már, hogy "ilyenek ezek a gyerekek"?
Talán minél tudatosabban élünk, annál jobban igyekszünk elkerülni mások megbántását, megsértését, de mégis megtörténik.
Az az érzés, a harag - Ez vitte Carrie-t egészen odáig, hogy több mint 500 hulla maradt a keze nyomán.
Carrie története egy elszomorító, tragikus, misztikus sztori.
Egy kislány, a vallási fanatikus és bántalmazó édesanyjával, aki mindenben a bűnt látja.
Egy kislány akit bántanak és kiközösítenek az iskola társai. Egy kislány, akinek elhunyt az édesapja. Egy lány akinek nincs hová fordulni segítségért.
Amikor Carrie első menstruációja megérkezik, akkor borul igazán sötétbe az ég.
Nem csak egy újabb dolog, ami az iskolában történt meg, és egy újabb dolog ami miatt kinevették és megalázták, hanem egy olyan dolog, ami elindította benne mindazt ami minden kamaszban elindul előbb- vagy utóbb. A hormonális változás okozta dac. Az érzések összekuszálódnak, és eljutunk arra a pontra, amikor megakarjuk szegni a szabályokat.
Főleg ha azok a szabályok nem visznek minket előre.
Sokan átélték azt, amit Carrie. De egyikünknek sem volt (szerencsére) olyan képességünk(telekinézis), mellyel városokat égethetünk fel, tárgyakat dobálhatunk, csupán úgy, hogy gondolunk rá.
Ha létezne ilyesmi, szerintem a világ ebben a formában már nem létezne.
Lényeg a lényeg, hogy ez nem csupán egy horror, vagy thriller. Lélektanilag is sokat nyújt.
Sírtam a végén. Sajnáltam Carriet.
Próbáltam elképzelni úgy a regény végét, hogy bálkirálynő lett. És így lezárni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése