Jenny Han által készített interjú Lois Duncennel és a Sötét folyósókkal!

Ma egy interjút hoztam nektek, amit nem más mint Jenny Han YA író (Nyár trilógia, A fiúknak akiket valaha szerettem trilógia) készített, a sötét folyosók (Tudom mit tettél tavaly nyáron) írójával Lois Duncennel. Mivel a film nem rég ment a mozikban, így abszolút ideális témának tartom, bár én még nem láttam, a könyv nagyon tetszett rövidsége ellenére is! 

Ha titeket is érdekel katt az olvass tovább ikonra! :)

Az interjú saját munka (begépelés) kérlek ne másold le! 

J: Véleményem szerint a Sötét folyosók az ön legijesztőbb könyve. Úgy gondolom, az elszigeteltség és a klausztrofóbia nagy szerepet játszik ebben, a rettenetes felnőttekkel - a Madame - mal, a professzorral és Dannel az önző mostohaapával - együtt, engem mégis a szellemek rémisztenek meg a legjobban. Lois, ön hisz a szellemekben? 

L: Halloween idején előcibált szellemekben nem hiszek, amelyek fehér leplet viselnek, és mindenkire rákiabálnak. 
Abban azonban hiszek, hogy az emberi tudat energiája, túlélheti a test halálát. Nem tartom lehetetlennek a felvetést, hogy ezt az energiát nagyon elszánt lelkek, akiknek az elméje eléggé erős, átadhatják másoknak. De természetesen ez nem olyasmi, amiben akár egy ember is biztos lehet, amíg a földi síkhoz van kötve. 

J: Hogy választotta ki a művészeket, akiket a lányok csatornáznak? 

L: Briliáns művészeket választottam, írókat és zenészeket, akik fiatalon haltak meg, és akiket ez talán bosszanthatott, mert annyi mindent adhattak volna még, ám az idejük nem volt elég. 

J: Én pedig most meghalok a kíváncsiságtól - mi volt abban a francia versben, amit Sandy írt: és a képnek, amit Kit és Jules olyan rémesnek talál, létező festője van? 

L: Sajnálom, ha csalódást okozok, de én sem tudom, mi volt a versben vagy a képeken. Nem akartam elképzelni, hogy ne is kerüljön be a saját elmémbe. (A tv-ben egy horror filmet nem bírok végig nézni.) Gondoltam, megoldom így, majd az olvasók elképzelik maguknak. 

J: Úgy tűnik, végzett egy kis kutatást, hogyan kell festményeket hamisítani. Honnan jött az érdeklődés? Korábban esetleg festett? 

L: Semmit sem tudok a festészetről, de szerencsémre Betty Sabo, a híres művész, régi barátom. Amikor a hamisított festmények öregítéséről szóló információra volt szükségem, hozzá fordultam. Ő leírta a folyamatot, aztán átolvasta a kéziratot, hogy lássa, megértettem e. Láthatja, hogy a könyv Betty-nek és férjének, Dan-nek van ajánlva. 

J: Blackwoodot létező helyről mintázta? 
Esetleg a család története, akik ott éltek, igaz történeten alapul? 

L: Minden kitaláció. Ez volt az én szárnypróbálgatásom a gót rémregények terén, úgyhogy igyekeztem olyan alaposan megteremteni a hangulatot, ahogy csak lehetett. 

J: Az ESP területén milyen kutatást végzett? 

L: Miután meggyilkolták a tizenéves lányomat, Kaitlyn Arguette - et, nekem is voltak hasonló tapasztalataim. Akkor léptem kapcsolatba DR. William Rollal, aki a Psychical Research Foundation projekt vezetője, hogy megkérdezzem, tud e segíteni megérteni, mi történik velem. A kísérletek őt éppen annyira lenyűgözték, mint engem, és megkért, hogy írjak belőlük egy cikket a konferenciára, amit vezetett. Rengeteget beszélgettünk telefonon ( akkor még nem volt email), és végül barátok lettünk. Bill később kigondolta, hogy írjunk meg együtt egy fiataloknak szóló dokumentum kötetet a pszichikus jelenségek feljegyzett előfordulásairól, és a vonatkozó laboratórium kísérletekről. Az ország legjobb parapszichológusaival állt kapcsolatban, és maga is részt vett a kutatásban, nekem pedig már nem egy, tizenéveseknek való könyvem jelent meg, úgyhogy azt gondoltuk, mi leszünk a tökéletes szerzőpáros. A könyv meg is jelent ( a címe: Psychic connections: a journey into the mysterious world of psi) és jól is sikerült. A bajt az jelentette, hogy az iskolai könyvtárosok nem akarták leltárba venni, mert féltek a szülők haragjától, akik nem kívánták a gyerekeiket efféle hatásoknak kitenni, hacsak nem a fantasy kategóriában. Úgyhogy mind az én, mind Bill nagy csalódására hamar lekerült a polcokról.
Mindenesetre sokat tanultam annak a könyvnek a megírásából, úgy, hogy egy szakértő vezetett. Olyan volt, mint egy parapszichológiai gyorstalpaló. 

J: Halott már olyan esetről, hogy valaki beleőrült a csatornázásba, vagy ez csak a horrorkönyvek íróinak a fejében létezik? 

L: Csak az író fejében van így. A Psychic Connections megírása közben sok olyan embert ismertem meg, akik aktívan használták a paraképességeiket - nem egy a rendőrséggel is együtt működött. Egyetlen példát sem hallottam arra, hogy a gyakorlat a kárukra vált volna. Egyszerűen természetes a számukra, mint a rajz tehetség, vagy az írói véna, esetleg a vájt fül. 

J: A Psychic Connections igazán érdekesen hangzik! Bárcsak még mindig kapható lenne! Mi a legérdekesebb vagy legmeglepőbb dolog, amit az írása közben tudott meg? 

L: Az, hogy mindezeket a dolgokat, amiket olyan sokan tartanak hihetetlennek, a tudósok komolyan veszik. Mint a tisztánlátást, az előérzetet, a telepátiát, az asztrál utazást. 

Laboratóriumi körülmények között vizsgálják őket, és gyakran érnek el megerősítő eredményeket. 

J: A könyvek frissítése során mi jelentette a legnagyobb kihívást?

L:  A legnagyobb kihívást a történetek frissítésében és a jelen időre való átültetésben, a technológia ugrásszerű fejlődése jelentette azóta, hogy megírtam őket. Ne feledjük, ezek némelyike a hetvenes években íródott, és sok történetem cselekményének fontos eleme, hogy a veszélybe kerülő hősnő, nem tud segítséget hívni. Manapság a legtöbb tizenévesnek van mobilja. Tudnak telefonálni, üzenni, rendelkezésükre állnak a laptopjuk, és a tabletek - többé senki sincs izolálva. Könyvről könyvre ki kellett találnom, miként szabaduljak meg ezektől a kommunikációs eszközöktől, ráadásul, nem alkalmazhattam ugyanazt a módszert kétszer egymás után, mert lehetnek, akik egymás után olvasták az új kiadásokat, úgyhogy észreveszik, ha ismétlem magamat. 

J: Sok könyvében megjelenik a paranormális elem. Volt olyan életszakasza, amikor különösen érdekelte ez a tárgy?

L: Mindig is érdekelt a paranormális világ.(Ez az érdeklődés egészen új formát nyert 1989-ben, amikor Kate-t meggyilkolták, és a tisztánlátó nyomozó több információval szolgált, mint a hivatásos.) De amikor ezeket a bizonyos könyveket először megírtam, személyesen még nem tanulmányoztam ezt a tudományágat. Fantasynak véltem, mégsem voltam benne teljesen biztos, hogy mindössze ennyiről van e szó. Elsősorban azért használtam fel, mert jó történeteket lehetett belőle írni. 

J: Mondana néhány szót, hogyan ír? 

L: Sokszor kérdezik, hogy végig eltervezem e a könyveimet, mielőtt belevágok, vagy hagyom, hogy a múzsa vezessen? De ha valaki ebben a zsánerben ír, mint én, muszáj előre kialakítani a cselekményt. Minden zsáner regénynek megvan a maga alapvetően három részből álló szerkezete. (1) Valaki, akivel az olvasó azonosul, (2) elér egy fontos célt (3) azáltal, hogy legyűri az egyre nehezebb akadályokat.  Ez annyit tesz, hogy ahhoz, hogy a YA regények olvasói azonosulni tudjanak a főhőssel, a főhősnek tizenévesnek kell lennie. A második résszel kapcsolatban, minél fontosabb a cél, annál jobb a történet. Bárki számára a legfontosabb cél a túlélés, ezért is olyan népszerűek a rejtélyeket és kalandokat felvonultató írások. Következő legfontosabb célok a szerelem, és az elfogadás, emiatt olyan népszerűek a románcok, különösen a lányok körében. A tizenéves olvasóknak van azonban egy harmadik, szintén nagyon fontos céljuk is: felnőni. A hősnek a könyv során egy élési folyamaton kell keresztül mennie, erősebben és bölcsebben kell a történet végére érnie, mint ahogy kezdte. Az író először megalkotja a szereplőket, és kitűzi a hős elé a célt ( én általában mindhármat kiszoktam tűzni, ezért a fő cselekmény szálam mellett van még két másik is párhuzamosan), aztán kiteszi a hős útjába az akadályokat, amiket le kell győznie, hogy elérje a célokat. Az pedig, hogy ezt hogyan teszi meg, maga a cselekményvezetés. Tehát nagyon sok tervezés előzi meg, hogy leüljek, s leírjam egy regény első szavát. 

J: Minden könyvét sokszor olvastam már, úgyhogy elhatároztam, hogy elolvasom a frissített változatokat is, hátha megtalálom a változtatásokat. Természetesen feltűntek a mobiltelefonok, a szöveges üzenetek, az email-ek, de mást is észrevettem. A nevek is megváltoztak, az anyából anyu lett, Rheardon-ból Rolland. Azt hiszem, tudom, miért, de szeretném öntől is hallani. 

L: Más - más okaim voltak. Nagyrészt persze az, hogy modernizáljam a könyveket. Amikor az én gyerekeim felnőttek, a legtöbb fiatal anyának szólította az anyját. Ma inkább az anyu a szokás. De amikor újraolvastam a regényeket, arra is rájöttem, hogy valami ismeretlen oknál fogva előnyben részesítettem bizonyos neveket. Talán ismertem valakit, akit úgy hívtak, és akit kedveltem, ezért túl sokszor is alkalmaztam a neveket. Fogalmam sem volt erről, mert a könyveket néha tíz vagy tizenöt év választotta el egymástól. Most azonban, ahogy egymás után olvastam őket, feltűnt, hogy két helyen is szerepel, a Rheardon, mint vezetéknév, ami nagyon bosszantott, és kicseréltem, ahol kellett. 

J: Remélhetjük, hogy a közeljövőben egy teljesen új Lois Duncan regényt olvashatunk? 

L: Őszintén nem tudom, mit fogok legközelebb írni. Most éppen szünetet tartok, feltöltöm az elemeimet.