"Bár az idő telik, annak emléke, akit szerettünk, nem öregszik. Csak mi öregszünk."
Újabb japán téma, mivel pár bejegyzéssel ezelőtt írtam, hogy szeretnék ismerkedni a témával.
Nem Japán író - de japán helyszín, méghozzá igaz történet alapján.
A cím nagyon tetszik, a fülszöveg szintén, a borító is nagyon kecsegtető.
Kb 300 oldal, egynapos olvasmány, tökéletesnek tartottam, úgyhogy be is szereztem.
Vegyesek az érzéseim, egyrészt tetszett, mert igaz történet, életszerű, másrészről sokszor untam. Tetszett, mert értettem mit akar mondani az írónő, értettem a gyászt, az elvesztés súlyát.
A telefonfülke, ahogyan az emberek beszélnek azokhoz, akik hiányoznak nekik (nem mindig halottakhoz!) remek dolog.
Elmondhatod az érzéseid annak, aki már nem hallja ezeket a szavakat, de a te lelkeden könnyíthet, hogy kimondod őket.
Közelebb hozza az embereket, barátságok alakulnak ki a fülkéhez járók között, akár szerelem is.
Jó erre gondolni, egy ilyen tragédia után, nekem mégis hiányzott belőle valami.
A katasztrófa több ezer áldozatot követelt.
Itt veszítette el Jui a kislányát és az édesanyját.
Nincs ezzel egyedül, így viszonylag hamar felüti a fejét, hogy japánban van valahol egy kert, egy magányos telefonfülkével, ahol ha igazán figyelünk, hallhatjuk elveszett szeretteink hangját.
Jui csatlakozik az odalátogatókhoz, és bár sokáig nincs ereje beszélni lányához, és anyjához, de megismeri a feleségét gyászoló Takesit.
Hosszú hetek és hónapok után barátság alakul ki, majd szerelem, és ezzel egy új élet reménye.
De vajon bűn elengedni a régit?
Aranyos volt, csak úgy nem igazán történt semmi.
Pontosan olyan volt, mintha egy átlagos ember mindennapjait írná le valaki.
Pontosan olyan volt, mintha egy átlagos ember mindennapjait írná le valaki.
Történik egy tragédia, ami szomorú, de az élet megy tovább, és ez nem feltétlen regénybe illő.
Mégis azt érzem, hogy kellett az életembe, voltak megható részei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése