Sarah Pearse - Szanatórium

 Ki nem szokott eltűnődni: mi lett volna, ha más irányt vesz az életem?

Nagyon sok helyen láttam a szanatóriumot és mivel még nem olvastam az írótól, arra gondoltam, miért ne? 
A fülszöveg tetszett, a téma tetszett, a borító is tetszett, és az egész könyvnek volt valamiféle borús hangulata, így megjelenéstől számítva elég hamar beszereztem, és neki is kezdtem. 
A kiadót is nagyon szeretem, a legjobb thrillerek innen szoktak kikerülni, szóval szinte biztosra vettem, hogy nekem ez nagyon tetszeni fog. 
A svájci alpokba pedig szívesen elmennék, akkor is, ha jelenleg ez csak képzeletben megvalósítható... 

Aztán jöttek a leértékelések, én ekkor még javában olvastam, ezért próbáltam nem foglalkozni vele, de magamon is észrevettem, hogy egyre lassabban haladok. 

Nemsokára szeretném összeszedni azokat a könyveket, amiktől szeretnék megválni, biztos, hogy ez is köztük lesz. 

Új luxuszálló a svájci alpokban, nem is lehetne jobb hely, egy eljegyzési partira.
Még akkor sem, ha a hotel régen szanatórium volt, és az egész hely egyszerűen nyomasztó. 

Viszont amikor emberek kezdenek eltűnni, majd holtan kerülnek elő, miközben akkora a vihar, hogy se ki, se be, annyi a parti hangulatnak. 

Elin nyomozói múltjának köszönhetően úgy dönt, egymaga oldja meg az ügyet, amellyel nem csak magát, hanem szerelmét is veszélybe sodorja. 

Nem volt nagyon rossz, egy-két téli estére megfelel, de sokat nem szabad várni tőle. 

Nekem a gyilkosságok elég slamposak voltak, több volt az unalmas rész, a karakterek nem fogtak meg igazán, és a közepénél már sejtettem a gyilkos kilétét. 

Elin folyamatos szorongása, hisztijei néha már idegesítettek. A kapcsolatában pedig nem éreztem azt a szerelmet és tüzet, ami le volt írva, így még azt sem mondhatnám, hogy legalább a romantikus részletekért megérte.

Annyira jó volt a helyszínválasztás, hogy én sokkal többet vártam ettől.